Silverspirit oldala

5. Családlátogatás - Heri Kókler! - mondta ünnepélyes hangon Dupladurr professzor néhány órával azután, hogy végre megérkeztek a fiú rokonaihoz. - Jelen, professzor úr! - tisztelgett katonásan korunk hőse. Már nyoma sem volt rajta a Tomporálás okozta kellemetlen sokkhatásnak, Dupladurr professzornak hála, jobb formában volt, mint valaha. Üde arcán pozitív életérzés és magabiztos vakhit ült. Szeme csillogott, haja tiszta volt, villám alakú sebhelye, ami nem kanalam, hanem hangsúlyozottan villám alakú volt, diszkréten villant elő a homlokába fésült fekete hajából. Egyszerű álcaruhát viselt, a fején pedig rohamsisakot, akárcsak hőn szeretett rokonai, akiket hosszú évek alatt legyőzhetetlen harcosokká képezett ki. - Nagyon elégedett vagyok azzal, amit itt láttam - mondta elismerően a Rokforti Varázs Ló és Boszorkány Kiképző Elitnapközi első embere, Krampusz Dupladurr Generalisszimusz. - Látom, hogy hatalmas energiát fektettél abba, hogy rokonaid és szomszédaid, sőt az egész háztömb, megfelelően fel legyenek fegyverkezve. Dupladurr elismerően nézett a Heri háta mögött felsorakozott, terepszínű egyenruhába öltöK. zött elitegységre, amely Vazelin bácsiból, Fekália néniből és a hozzájuk hasonlóan szintén tökéletesen kiképzett Dundy Nudlyból állott. Mindegyikük arcán üdvözült mosoly ragyogott. A professzor pedig folytatta elismerő beszédét. - Különösen tetszik, hogy mindannyian halálosan komolyan veszik a védelmet, amellyel Heri Kókler megbízta önöket. Rendkívüli örömömre szolgál, hogy az ifjú Dundy Nudly még kamikaze akció végrehajtására is képes, és a szépen polírozott, robbanóanyaggal töltött rakétája is igen meggyőző erővel hatott rám. Megdobban a szívem, amikor látom, hogy micsoda katonák teljesítenek itt szolgálatot, és már szinte látom a dicső pillanatot, amikor majd hősi halált halnak az igaz ügyért. Ünnepélyesen megígérhetem, hogy ha így lesz, magam fogok különösen szomorú, hosszú és könnyfakasztó erejű gyászbeszédet mondani a katonai tiszteletadással egybekötött gyásszertartásukon. Igen, hölgyeim és uraim, még díszlövés is lesz, ha igény mutatkozik rá. Heri érezte, hogy lelkét olyan büszkeség tölti el, amilyet még soha nem érzett ezelőtt. Talán csak akkor, amikor megmentette a világot, amikor már több alkalommal végzett Gigawatt Voltmárvolttal, a világ leggonoszabb fekete mágusával, aki állandóan vissza akart térni az élők világába, de eddig ezer szerencsére nem tudta ezt megtenni, mert Heri folyton megakadályozta ebben. Nézte feszes vigyázz állásban álló rokonait, és hatalmas nagy szeretetet érzett irántuk. Nézte Vatta bácsit, aki egy aknavetőt cipelt a hátán, behúzta hatalmas pocakját és igyekezett kidülleszteni mellkasát. Milyen kár, hogy sajnos nem sikerült neki, úgyhogy csak a pocakját düllesztette ki, a mellkasát nem, mert az fejletlen volt és csenevész, így kidülleszteni sem nagyon lehetett. Fanatikus tekintetű arcát több friss vágásnyom és két kisebb horpadás díszítette. Homlokának közepén szép, fekete púp emelkedett ki az egyhangú simaságból. Az egyik füle félig leszakadt, a másik pedig egészen. Talán meg lehetett volna varázslással gyógyítani, de mivel Vasagy bácsi nagyon félt a mágiától, inkább úgy döntött Dupladurr professzor, hogy majd éjszaka, álmában bűbájolja meg, amikor a kísérleti alany éppen az igazak álmát alussza. Vazelin bácsi, mivel erről a tervről mit sem sejtett, nyugodtnak látszott, hiszen nem tudta, hogy az ilyen eljárásoknak milyen nagy a kockázata és legalább ugyanekkora a halálozási aránya. Heri a szeme sarkából figyelte Fekália nénit, aki terepszínű otthonkájának tetejére terepszínű kötényt kötött, a fején pedig egy terepszínű konyharuhából összeügyeskedett terepszínű kendőt viselt, ezért aztán a terepen semmiképpen sem lehetett már észrevenni. Fegyver gyanánt egy terepszínű sodrófát markolt a kezében. A másik kezével viszont romlott birkaraguval töltött lábast tartott a hóna alatt (a lábas is természetesen terepszínű volt!), amely olyasfajta brutális vegyi és biológiai fegyver volt egyszerre, hogy a genfi konvenció meg sem merte említeni, mivel ezzel senkinek sem akartak tippeket adni. Dundy Nudly terepszínű szabadidő ruhában állt, tekintetét keményen előre szegezte. Katonásan, mereven és mozdulatlanul nézett előre a semmibe. Látszott rajta, tökéletesen felkészült már arra, hogy ha támad az ellenség, az elsők között áldozza fel nyomorult életét Heri Kókler és az igaz ügyért küzdő varázslók védelmében. Természetesen ő is ugyanolyan kefefrizurát hordott, mint a szülei, de ha lehet ilyet mondani, neki talán egy hajszálnyival jobban állt ez a hajviselet. Mindkét kezével katonásan markolta a kisásót, amit nem fegyverként hordott magánál, hanem azért, mert tudta, időnként Heri Kóklernek meg kell őt fenyítenie. Őt és a szüleit is, ha megérdemlik. A fenyítés abból állott, hogy a kert végében nyakig be kellett magukat ásni a földbe. Kezdetben szegény Herinek naponta többször is meg kellett őket fenyítenie. Majd megszakadt a szíve, annyira sajnálta őket, de tudta, ahhoz, hogy kemény és fegyelmezett katonákat képezzen ki, három dologra van szüksége: szigorra. De mára már családjának tagjai, akiket szinte saját magánál is jobban szeretett, eljutottak oda, hogy naponta legfeljebb kétszer vagy háromszor kellett ezt a javító-nevelő, de leginkább pedagógiai célzatú munkát elvégeztetni velük. Dupladurr professzor dicsérő szavai pedig mindennél jobHeri ban bizonyították, hogy Heri Kókler tökéletes munkát végzett. Mindenre elszánt gyilkológépek várták pattanásig feszült idegekkel, hogy végre megjelenjen itt az ellenség. Heri elégedetten gondolt arra, hogy az Isten irgalmazzon annak az ellenségnek, amelyik tényleg meg mer itt jelenni. Dupladurr professzor elégedetten veregette meg a katonai elitalakulat tagjainak vállát. - Remek, remek - mondta még egyszer teljes átéléssel, amitől Fekália néni annyira elérzékenyült, hogy a könnyei is kicsordultak. De nem kellett szégyenkeznie, hiszen kemény férfi volt, akiből időnként elő-előtörtek a hazafias érzelmek. És ez nem volt szégyen - bárki bármit is mondjon. - Pihenj! - mondta Dupladurr professzor. -Sőt, mindenki le is ülhet. Erezzék magukat otthonukban otthon! Vazelin bácsi kivételével mindenki le is ült. - Maga is leülhet, Vekker közlegény! - bíztatta Dupladurr professzor. - Kérek engedélyt jelenteni! - ordította Vazelin bácsi, mert Heri sok-sok áramütés segítségével kiképezte rá, hogy ha akart valamit vakkantani, akkor így kellett tennie, mert ez katonás volt és férfias. - Jelentsen, közlegény! - biccentett Dupladurr. - Tisztelettel jelentem, hogy inkább állva maradok, mert ülni még nem tudok, ugyanis fáj a likam - ordította megint. - Rendben van, Vazelin! - egyezett bele Dupladurr professzor. - Engedélyezem, hogy a jelenlétemben álljon. - Köszönöm uram! És értettem! - ordította Vakarák bácsi. - Pihenj, fiam! - mondta Dupladurr, mire Varangy bácsi pihenj állásba helyezkedett, az eddig a vállán cipelt aknavetőt pedig a lábához támasztotta. - És most eligazítást fogok tartani önöknek -mondta az igazgató. A kommandó tagjai úgy figyeltek rá, úgy itták minden egyes szavát, mint szomjas teve a kiszáradt oázis friss vizét. - Korábbi tervemmel ellentétben nem időzünk ezen a barátságos, kedves helyen tovább, hanem Herivel együtt útra kelünk. Igazán figyelemre mél tó harckészültségük, fegyelmük, küldetéstudatuk és fegyverzetük láttán megnyugodtam, Heri Kókler kiváló munkát végzett itt. Zárójelben jegyzem csak meg, hogy az a tény, hogy a kiképzés köz ben senki nem halt meg, további nagy örömmel tölt el engem. - Dupladurr professzor hatásszünetet tartott, közben büszkén végigtekintett emberein. - Az, hogy hová megyünk, ott mit csinálunk, kivel találkozunk és mit mondunk neki, csak ránk tartozik. Ezután tovább fogunk menni valamikor valahova, egy másik helyre, ami lehet, hogy ugyanott van, de az is lehet, hogy nem. Vagy igen. Ezt nem árulhatom el önöknek, mert ez is titkos információ. Még én sem tudom, hogy milyen. Amikor megérkezünk, várhatóan ott leszünk, és valamit fogunk tenni. Amikor elvégezzük azt, amiért megyünk, egy újabb megbízatást fogunk végrehajtani egy titkos helyen. Azt nem árulhatom el, hogy hol, mikor és miért fogjuk ezt tenni. Es az is titkos információ, hogy kik lesznek ott velünk. Mindenki úgy figyelte Dupladurr professzort, mint általános iskolában a véreskezű tanárt az idegbeteg kisdiák. Feszülten és nyugtalanul. - Értve vagyok? - kérdezte hirtelen Dupladurr professzor szigorúan. Amikor senki nem válaszolt, csak nézett pozitívan, az igazgató még megkérdezte: - Van valakinek kérdése? Amikor hamarosan kiderült, hogy senkinek sincs kérdése, Dupladurr intett Herinek, jelezve, hogy hamarosan indulniuk kell. - Csak mindent így tovább emberek! - ordította Heri katonásan, majd tisztelgett. - Szeretnél megint Tomporálni? - kérdezte nevetgélve Dupladurr professzor a fiút. - Jaj, csak azt ne! - könyörgtött Heri, mert naná, hogy rájött már, hogy miről kapta ez a fura közlekedési mód a nevét. - Rendben van, fiam! Mivel igen kiváló munkát végeztél, megérdemled, hogy valami más úton-módon jussunk el a célunkhoz. Mit szolnál hozzá, ha Slusszkulccsal röppennénk tova? - Csak azt ne, kérem, professzor úr! - sápadt el Heri, mert nagyon negatív emlékei voltak erről a közlekedési módról. Amikor a Pupák Kupa megnyeréséért közdött az elmúlt tanévben, Szegény Gregory halála előtt is így utaztak, és bizony a megérkezést követően kettőjük közül az egyik rövidesen meghalt. Kettőből egy halott! Ez viszont rettenetesen rossz statisztika volt, így Heri nem szerette volna, ha megint reszkíroznak. - Sajnálom, hogy nincs a közelben egyetlen Földalattjárónk sem - mélázott el Dupladurr professzor. - Hmm... Akkor valami mást kell kieszeljek. Heri nem mert szólni, csak bizakodott csendben. - Hoppá! Már ki is találtam! - nevetett Dupladurr professzor. Előhúzta a varázspálcáját és varázsolni kezdett. Láthatóan nagyon profi módon tudott varázsolni, de hát ez talán nem is volt akkora csoda, hiszen gyerekkora óta, aminek már több mint nyolcvan esztendeje, nap mint nap ezt gyakorolta. Az elitegység tagjai felpattantak, és heves tisztelgés közepette figyelték, amint Dupladurr professzor és Heri Kókler körül egyszer csak világító körök jelentek meg, majd a körök felfénylettek, kimunkált hangeffekt hallatszott, végül mindketten nyomtalanul eltűntek egy vakító villanásban. Az itt maradók áhítattal vegyes fanatikus imádattal bámultak utánuk, leborultak a földre és lábnyomaikat csókolgatták. Amikor elfáradtak, hálaadó énekeket kántáltak, majd lefeküdtek aludni, mert későre járt már, és a következő fejezethez nem volt már érdemes fáradtan nekilátni.