Silverspirit oldala

Hosszú percekig ültek a kanapén, bizalmas némaságban. Hermione előtt felrémlett a nyári közös szieszták emléke, amikor édes csendben olvasgattak a nappaliban, és egymás karjaiba feledkezve múlatták az időt. Ezen önkéntelenül is elmosolyodott.

Megnyugtató volt a vállán érezni Perselus meleg kezét, és végre valahára közelről hallgatni a szívverését. Nem csak elképzelni, és ábrándozni róla – hanem a valóságban hallani és érezni…

- Jó, hogy itt vagy – nyögte ki végül Hermione. Piton csak szelíden megérintette a lány arcát, óvatosan végigsimította ujjaival.

- Jó, hogy itt lehetek – morogta a lánynak, aztán kibontakozott Hermione öleléséből. – Most mennem kell, egytől órám van…

- Nekem is… Gyógynövénytanom lesz… Basszus… - pattant fel a griffendéles. – Elhagytam a táskámat… Az ördögbe! Hol hagytam el a táskámat… Minden jegyzetem abban volt!

- Szerintem Draco megőrizte neked – mosolyodott el Piton. Hangjában volt valami enyhe gúny, ami a pánikoló eminensnek szólt. Hermione is felfigyelt a változásra, és visszavett a lendületéből. Nagy, csodálkozó szemmel nézett a szerelmére. Hirtelen nem tudott mit mondani, csak elnevette magát. – Mit nevetsz? – kérdezte Piton értetlenül.

- Ez az új helyzet másfajta megközelítést kíván mindkettőnktől – sóhajtott Hermione. –Beszélnünk kellene valamikor a szabályokról…

- Szabályokról? – ismételte meg a férfi továbbra is meglepetten a kedvese szavait.

- Igen, a szabályokról. De ezt majd máskor vitassuk meg… Most igazán mennem kell… Remélem, Draco tényleg magával vitte a táskámat… - nyögte Hermione, tétován állva a kanapé mellett, szemben Pitonnal. A férfi őt nézte, tekintete kifürkészhetetlenül csillogott. A griffendélest megbabonázta a fekete szempár, majd vad dörömbölés térítette magához. Fogadni mert volna, hogy Draco Malfoy állt az ajtaja előtt.

Piton búcsúzásképpen biccentett egyet.

- Este ismét eljövök, és megnézem a nyakadat – morogta.

- Az nem jó, büntetőmunkán leszek Kravennél – nyelt egyet Hermione.

- Az lehetetlen. McGalagony most rúgta ki – húzta ki magát Piton, majd némi Hop-port szitált a kandallóba, majd a zöld lángokba lépett, és eltűnt. Hermione szerelmes mosollyal bámult az eltűnő sziluettje után.

- Granger, azt hiszed, hogy londínernek jöttem a Roxfortba? Nyisd már ki… Tudom, hogy odabent vagy… - kiabált dühösen Malfoy a folyosóról. Hermione boldogan felsóhajtott, majd a hang irányába indulva eltökélte, hogy mielőbb keres egy nagyon erős hangszigetelő bűbájt az ajtaja, és a saját nyugalma számára.

Draco természetesen fele olyan dühös sem volt, mint az a lármázásából sejthető lett volna. Leadta a lánynak a táskáját, aztán lement a könyvtárba. Hermione inkább az ebédlőbe sietett, ahol villámgyorsan magába tömött néhány falatot, aztán szaladt gyógynövénytanra. Olyan vidám és mosolygós volt, hogy az már ijesztően hatott a többiekre. Az idei tanévben még sosem látták az iskolaelsőt boldognak; és nem akarták elhinni, hogy Kraven távozása ekkora örömöt okozott neki. A fojtogatás híre természetesen futótűzként terjedt el az iskolában, és mindenki, lassan már csak megszokásból is megbámulta a lányt.

Hermione azonban nem izgatta magát ilyen apróságokon. Kraven elment, nem kell hozzá büntetőmunkára menni, le tudott gyűrni egy kis forró erőlevest, nem késett el gyógynövénytanról… És még a táskája is megkerült… És Piton este megint meglátogatja a szobájában… Ennél szebben nem is alakulhatna a nap…

A fáradt napsugarak arany színbe öltöztették a leveleiket sirató fákat. Az iskolaelső soha ilyen szépnek nem találta a gyógynövénykertet, amin keresztülhaladt, hogy az üvegházba érjen. Megtáltosodva jelentkezett, és dolgozott az órán. Ron és Harry értetlenül álltak az eset előtt, noha sejtették, hogy nem pusztán Kraven távozása törte meg a jeget a lánynál. A fiúk is szembe találkoztak Pitonnal az egyik folyosón, mielőtt gyógynövénytanra értek volna. A tanár éppen egy csoport hugrabugos diáktól vont le egy tucat pontot, amiért azok nem az udvaron tartózkodtak a szünet alatt…

A dupla óra után Hermione elégedetten vonult le egyenesen a könyvtárba, hogy megírja a Bimba professzor által frissen feladott leckét. Alig egy óra alatt össze is hozta az ötven centis fogalmazást a méregfogú tigrisliliomokról. Harry és Ron alig tudták az egyharmadát kilesni, mert olyan gyorsan írt. Utána pedig gondosan összetekerte, és a táskájába tette a pergament. Összegyűjtötte a könyveit, aztán elköszönt a fiúktól; és a szobájában folytatta a tanulást. Ron halkan morgott még, amikor a lány kifordult a könyvtár ajtaján.

Hermione legszívesebben dudorászott volna jó kedvében, ahogy belépett a lakosztályába. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, kellemes meleget varázsolva az egyébként kissé huzatos helyiségbe. Lerúgta a cipőjét, és levette a talárját, majd a pulóverjét is. Felkötötte a haját, aztán befészkelte magát a kandalló elé. A kanapé halkan nyikorgott alatta, ahogy megkereste a legkényelmesebb tanulópozitúráját. Maga mellé, és maga elé halmozta az átváltoztatástan könyveit, és elmélyülten olvasni, majd jegyzetelni kezdett. Rövidesen azonban rá kellett jönnie, hogy képtelen koncentrálni.

Minden második gondolata Perselus Piton körül forgott. Minden harmadik pillantása a kandallója tüzét kutatta, hátha felbukkan a férfi sziluettje a lángok között. Boldogan, majd boldogtalanul várta a szerelmét. Minden percben reménykedett, aztán minden rákövetkező percben hitehagyottan a poklokat járta.

Kihagyta a vacsorát is, olyannyira nem akarta elmulasztani az esti találkozást Perselussal. Amikor a férfi fél nyolc után kilépett a kandallóból, éppen révetegen bámulta a plafont.

- Nem jöttél le vacsorázni – morogta Piton. Hermione úgy ugrott fel a kanapéról, mintha tűz égette volna meg. Heves szívdobogása közepett nézett a szerelmére, a legkevésbé sem figyelve az öléből kipotyogó könyvekre és pergamenekre.

Halványan elmosolyodott, és Perselus szemébe fúrta barna íriszét. Kereste azt a kicsiny kapaszkodót, amit általában meg is talált a férfi tekintetében. Azt a biztonságot, azt a menedéket, amit soha mástól meg nem kaphat.

Piton felsóhajtott a lány hallgatásán. Látta a diákján, hogy valamit nagyon keres benne, valamit nagyon vár tőle. Minden szó nélkül egyszerűen Hermione elé lépett, átölelte, és szelíden megcsókolta.

Hermione szerelmesen felsóhajtott a rövid csók után, aztán arcát a férfi mellkasába fúrta. Lassan elhitte, hogy akár rendben is mehetnek a dolgok. Akár még boldogok is lehetnek a jövőben.

- Annyira féltem, hogy nem jössz el – motyogta Hermione.

- Miért ne jöttem volna? – kérdezte halkan Piton.

- Mert valami közbejön. McGalagony megtiltja. Vagy elhiszed, amit az újságok összehordanak rólam, rólunk… Vagy egyszerűen nem is… szeretsz már… - suttogta a griffendéles. Kezei olyan erővel szorították Perselus hátát, mintha a világ egyensúlya múlna az ölelésén. Piton maga is meglepődött a lány szorításán, de titokban tetszett neki.

- És még téged neveztek ki iskolaelsőnek… Hermione, egyszerűen javíthatatlan vagy… - morgott a férfi, de közben mosolygott, és boldogan simogatta a szerelme hátát. – Ha azt mondom, hogy este eljövök, akkor este eljövök, és kész. Ezen senki ember fia nem változtathat…

- Az jó – nyögte ki Hermione, és lenyelte előbuggyanni készülő örömkönnyeit. Kellett néhány másodperc, mire összeszedte magát, hogy elengedje a szerelmét.

- Most már leülhetnénk – jegyezte meg halkan Piton gúnyosan. Hermione zavartan felnevetett, aztán leült a kanapéra. Perselus mellette foglalt helyet, átölelte a lányt. Újra és újra körülnézett a helyiségben. – Meglehetősen mardekáros stílus – jegyezte meg a berendezésre vonatkozóan. – Hol szerezted a csillárt?

- Ahonnan a kiegészítők többségét – sóhajtotta Hermione, majd gyorsan elterelte a szót. – De most nem ez a lényeg… Beszéltél McGalagonnyal? Mit mondott?

- Mivel kapcsolatban?

- Velünk kapcsolatban… Nekem azt mondta, hogy nem szól bele az ügyünkbe…

- Nagyon helyesen teszi. Ha csendben meghúzódunk, akkor nem fog belefolyni…

- Ennek örülök. Azt mondta, hogy továbbra is taníthatsz. Ám én megkérdezném, hogy továbbra is akarsz-e tanítani, vagy inkább adjam le az óráidat? – kérdezte halkan Hermione. Piton összeráncolta a homlokát.

- Miért adnád le az óráimat? Külön tudom választani a hivatásomat és a magánéletemet…

- Nem szeretném, ha elfogultsággal vádolnának meg.

- Nem fognak. Nem osztályozhatlak, és nem vonhatok le pontokat. Továbbá nem is jutalmazhatlak pontokkal; bár azt eddig sem tettem – nosztalgiázott Piton. Hermione megcsóválta a fejét.

- És hogy állunk a büntetőmunkával? Arra sem ítélhetsz, igaz?

- De igen, ennyi engedményt kaptam McGalagonytól – mosolygott gúnyosan a férfi.

- Remekül hangzik – húzta el a száját Hermione.

- Bizony. Szeretném, ha zavartalanul össze tudnánk hangolni az iskolai ügyeinket, és a személyes kapcsolatunkat – morgott a férfi. Hermione felnevetett, aztán igyekezett komoly arcot vágni.

- Értem. Természetesen magázni foglak, és nem hozlak kompromittáló helyzetbe. Nem teszek kétértelmű megjegyzést, nem kritizállak, nem veszekedek, és hasonlók…

- Igen, ezt sejtettem, hogy éretten fogod kezelni a helyzetet. Viszont megkérnélek egy szívességre. Elsősorban nem a magam kedvéért, hanem a Főnix Rend miatt…

- Igen?

- Tudom, hogy RAVASZ-év van, és sokat kell ilyenkor tanulni; de alkalom adtán, ha segítségre szorulnék a laborban, akkor dolgozz a kezem alá… Kérlek – csikorgatta a fogát Piton. Hermione ismét elmosolyodott.

- Ezt McGalagony kérte, hogy mondd, igaz? Nem is kell válaszolnod, tudom, hogy így van. Természetesen segítek, ha hirtelen sok munka szakad a nyakadba. Ez sosem fog függeni az iskolai vagy a magántermészetű viszonyunk állapotától… - kuncogott az iskolaelső. – A rend küldetése számomra is nagyon fontos, bármikor nagyon szívesen segítek.

- Remek.

- Viszont ezzel még nem oldottuk meg a mi… - kezdett bele Hermione, de nem talált megfelelő szót a vitájukra, ezért kelletlenül elhallgatott. Nem akart ismét összeveszni a szerelmével, viszont azt sem akarta, hogy a szőnyeg alá legyen söpörve a veszekedésük. - … a mi ügyünket…

- A mi ügyünket? – kérdezte Piton. Átható szemmel nézte a lányt, de nem értette, hova akar kilyukadni Granger.

- A veszekedés, augusztus végén… - sóhajtotta a griffendéles. – Figyelj… én nagyon sajnálom. Nem gondoltam komolyan, hogy gyávának neveztelek. Ne haragudj!

- Nem kell bocsánatot kérned, igazad volt. Nem volt bátor döntés a hadiszálláson maradni, amikor máshol lett volna szükség rám… - hajtotta Perselus a fejét Hermione homlokához. – Hiba volt, most már tudom.

- Ugyan… Senki sem tudhatta, hogy mi minden fog történni – sóhajtott fel a griffendéles. Nem akart vádaskodni, nem akart elégtételt; pedig a történtek fele valóban elkerülhető lett volna, ha Piton vele tart a kastélyba még szeptember elején. Egyszerűen csak meg akarta adni magát annak a nyugalomnak, ami átjárta; mikor a szerelme mellette volt. – Csak remélhetem, hogy gyorsan elül a botrány… Egyik reményem hal a másik után… Már tényleg csak kevés hitem maradt… A legjobbkor jöttél.

- Hallottam a roxmortsi balesetről…

- Nem baleset volt, megöltem valakit. Nem kell szépítened… Ostoba voltam, rossz emberre céloztam… Malfoy elmenekült – mondta keserűen Hermione. Piton szelíden cirógatni kezdte a lány hátát.

- Ne hidd, hogy amiért nem Malfoyt ölted meg; egy ártatlan életet vettél el… Nem érdemelt jobbat, helyesen cselekedtél. Sőt, megkockáztatom; nem cselekedhettél volna jobban…

- Ezt hogy érted?

- Malfoy már tudja, hogy nem rettensz vissza a küzdelemtől. Rá kellett döbbennie, hogy nem ijedsz meg tőle, és nem félsz harcolni az életedért…

- Pedig nagyon féltem… Borzalmas érzés volt, és az a mai napig… Kioltottam egy életet. Ezen nem lehet átsiklani… a lelkiismeretem nem hagyja… Ráadásul az aurorok, akik vizsgálódnak az ügyemben, még csak meg sem dorgáltak eddig… Ettől nem lett jobb, csak rosszabb. Már néha olyan nehéz a lelkem, hogy… mozdulni sem bírok a súlya alatt – árulta el halkan Hermione.

- Most elárulok neked valamit… A háborúban a lelkiismeret csak olyan drága luxuscikk, amit az emberek nem engedhetnek meg maguknak… - sóhajtotta Piton. – A Sötét Nagyúr sem filozofál a tettein. A halálfalói pedig még kevésbé teszik ezt. Egyszerűen követik a Nagyúr parancsait, és beteljesítik az akaratát. Néha önálló akcióba fognak, de akkor sem a lelkük vezérli őket; ezt már te is tapasztaltad… Ne érezz megbánást, ne gyászolj! Felesleges…

- De elvesztettem még egy darabkát a lelkemből… Már sosem leszek az a lány, aki egy éve voltam… Vagy, aki fél éve voltam…

- Merlinre mondom, én ennek örülök… - nevetett fel Piton. – Talán ki sem bírnánk egy helyiségben, ha mindketten a fél évvel korábbi énünkkel felvértezve próbáljuk megismerni a másikat…

- Ebben van valami igazság… - bólogatott Hermione is. – Kár ezen rágódni, hiszen így alakult… Szerencsés szerencsétlenségek sorozata…

- Állítólag mindenkire annyit osztanak az istenek, amennyit pont elbír…

- Hát… Nem is tudom… Ha téged is el kell veszítenem, mert ez van megírva; akkor biztosan megőrülök – ismerte el a lány. Bele sem akart gondolni a szavai jelentésébe. Tudta, hogy Perselus nélkül az élete üres és értelmetlen lesz.

Piton csak mosolygott. Hasonlóképpen érzett ő is. Hosszasan ültek a csendes szobában, és nem kellett megszólalniuk. Érezték, tudták; mi játszódik le a másikban. Sok idő eltelt a nyári fellángolásuk óta; és a külön töltött hetek mindkettejükben maradandó nyomokat hagytak.

Fél kilencig egy szót sem szóltak, csak ültek a kanapén. Piton cirógatta a kedvese hátát; és élvezték, hogy újra egymás mellé sodorta őket az ég.

- Lehet, hogy mégsem lesz olyan rossz ez a tanév – sóhajtott fel hosszú hallgatás után Hermione. – Már csak a SVK órákat kell túlélnem…

- Kraven elhagyta az iskolát, miatta már nem kell aggódnod… McGalagony gyorsan talál valakit a helyére… Fáj még a nyakad?

- Nem, egyáltalán nem – dörzsölte meg a tarkóját a lány. Eszébe sem jutott délután, hogy Kraven nekiesett. Csak Perselus és a találkozásuk járt a fejében. Nem gyötörte magát feleslegesen a délelőtti eseményeken. Ráadásul Perselus már elárulta neki, hogy az exaurornak az iskolát is el kell hagynia; így nem maradt oka félni.

Hermione elfojtott egy gúnyos mosolyt.

- Mi az? – kérdezte tőle a férfi.

- Semmi különös, jól indult a hét… Megszabadultam Kraventől, és még téged is visszakaptalak…

- Ez a mennyei örömök napja – sóhajtott elégedetten Piton. – Én pedig vagy ötven pontot tudtam levonni néhány diáktól… Természetesen jó okom volt rá…

- Gondolom – kuncogott Hermione. Cseppet sem bánta, hogy sajátos módon tesz rendet maga körül. Az sem érdekelte volna különösebben, ha a Griffendéltől is pontok tucatjait vonja le; elvégre most éppen hadilábon állt a saját házával. – Engem a legkevésbé sem zavar, ha bárkitől pontokat vonsz le…

- Még a Griffendéltől sem? Hogyhogy?

- Mint észrevetted, már nem a Griffendél-toronyban lakom… - grimaszolt az iskolaelső.

- Ez az állapot csak átmeneti. A diákok majd hozzászoknak a gondolathoz, hogy…

- Gyilkos lakik velük, igaz? – vágott közbe halkan Hermione. – Nem, nem hinném, hogy valaha hozzászoknának. És én sem szeretnék együtt lakni velük… Amióta egyedül vagyok, sokkal nyugodtabb a lelkem. Egyszerűen el tudok bújni előlük, ami roppant hasznos dolog… Elhiheted…

- Nem szólok bele, ha neked itt jobb. Legalább zavartalanul tudunk együtt lenni, és nem kell folyton az alagsorba jönnöd, ha látni akarsz… A mardekárosok biztosan nem örültek volna, ha a pincében jössz-mész, de így nem tudnak elkapni… Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy a nagyteremben alázd le őket tegnap? Hallottam róla…

- Gondoltam, majd én megregulázom őket… - vont vállat Hermione. – Nem láttad Dracot, hogy elintézték… Ezt nem hagyhattam szó nélkül.

- Ezek után biztosan a fejedet akarják majd venni. Legyél nagyon óvatos, nem lehetek mindig melletted…

- Lassan a helyükre kerülnek ám a dolgok… Az életem visszarázódik a régi kerékvágásba… Karácsonyra már csak egy rossz emlék lesz ez az őszi pokoljárás – mosolyodott el halványan az iskolaelső. – De addig még nagyon sok időnk van… A tárgyalástól félek. Mi lesz, ha a Wizengamot elítél?

- Nem fognak elítélni, ne aggódj.

- De mi lesz, ha mégis? Bezárnak az Azkabanba… Vagy még rosszabb…

- Nem fognak börtönbe zárni. A Wizengamot igazságosan fog dönteni, nyugodj meg. Engem sem ítéltek el, noha engem igazán nem… szívelnek. Nem kell félned, hogy mit hoz a jövő…

- Majd egyszer elmeséled, hogy mi volt a tárgyalásodon? Mármint nem a titkosított részleteket, hanem… a többit…

- Majd elmesélem; de most megyek. Későre jár, és aludnod kell – bontakozott ki a lány öleléséből Piton. Felállt, és visszanézett a kedvesére. Hermione lassan felnézett a férfira, és felsóhajtott.

- Maradhatnál még egy kicsit. Éjfél előtt úgy sem tudok soha elaludni… - azzal felállt, átölelte Perselus derekát. – Nagyon hiányoztál…

- Most fogod felsorolni az új szabályokat, amiket kigondoltál? – kérdezte gúnyos mosollyal a férfi. – Éjfélig mindig maradhatok, kivéve, ha tanulsz, ha dolgozatra vagy vizsgára készülsz; vagy éppen a barátaiddal töltöd az idődet? Vagy talán hétköznap ne is találkozzunk; hiszen rengeteg elfoglaltságunk van?

- El is felejtettem már, hogy kivel kezdtem – morgott maga elé mosolyogva Hermione. – Imádom a humorodat… Egyébként eszemben sincs ilyen szabályt felállítani, hogy mikor találkozzunk, vagy mettől meddig legyünk együtt… Saját magammal szúrnék ki, ha korlátozni akarom a szabad óráinkat… Ez majd úgy is kialakul, nem? De azért péntek délutánra ne nagyon tervezz büntetőmunkákat, jó? – kérdezte, kérte szelíden a lány; mire Piton felnevetett.

- Rendben, Ms Granger. Péntek délután csak maga jöhet hozzám büntetőmunkára, senki más… A többi diákot hétfőtől csütörtökig fogom kínozni… - mosolygott a kedvesére. Hermione lelkét színültig töltötte a boldogság. Lábujjhegyre állt, és könnyed csókolt lehelt a kedvese szájára. Perselus óvatosan viszonozta a csókot, nem akarta elsietni. Túl régen várt erre a percre, hogy közel érezze magát Hermionéhez. Nem kapkodott, ráérősen barangolta be ajkaival és nyelvével a lány száját. Minden nap és minden éjjel arra várt, hogy újra Grangerrel lehessen. A lány ölelésére, sóhajára; és általában akármilyen megnyilvánulására vágyott. Nem akart többet az életétől, csak hogy Hermione mosolyogjon, nevessen; vagy éppen borzongjon meg a csókjától…

Kezei lassan simogatták a griffendéles hátát és derekát. Másfél, végigkínlódott hónap után csodálatos volt a karjában tartani a szerelmét. Hermione megremegő szája emésztő tűzzé változtatta a vérét, így néhány perc finom kényeztetés után azonban ajka elvált a lányétól.

- Jobb, ha most megyek – suttogta rekedten. Hermione csak szerelmes pihegett a karjában, arca kivirult. A szeme alatti karikák sem tűntek hirtelen olyan sötétnek, mint azelőtt. Nem tudott megszólalni, csak mosolygott, ragyogott a szeme.

- Jó, hogy itt vagy… ilyen közel… - nyögte ki végül.

- Ezt ma már mondtad – mosolygott Piton, futó csókot lehelt Hermione szájára, aztán szinte kimenekült az ajtón át a helyiségből. A lány az édenben érezte magát. Visszahanyatlott a kanapéra, és boldogan gyönyörködött a Romkert mennyezetében – sosem voltak még ilyen szépek a mohacsomók a plafonon…