|
38. Fejezet
Általában ha egy férfi és egy nő ennyire nem tudnak meglenni együtt, akkor inkább elválnak. Azonban Rika és Perselus „se veled se nélküled – szindrómában” szenvedtek. Ha nem voltak együtt, úgy érezték bele fognak bolondulni, azonban az egy helyiségben töltött pillanatok kínzóak és kínosak voltak. Mindent megadtak volna a másik ölelő karjaiért, csakhogy ahhoz be kellett volna ismerniük, hogy mindketten hibáztak. Lehet, hogy mindketten a másik kezdeményezésére vártak. Hogy milyen vihar dúl ilyenkor valaki lelkében, azt igazából nem lehet szavakkal megfogalmazni. Át kell élni ahhoz, hogy megértsük; bár ilyen múltat nem szeretne senki, legyen szó akár Perseluséról, akár Rikáéról.
A beszélgetésük óta egyszer sem találkoztak, egészen szombat estig. Perselus a feleségéért ment este kilencre. Rika égkék ruhában várta, és bár már elég gömbölyű volt a pocakja, így is lélegzet elállítóan nézett ki. A férfi imádott benne gyönyörködni, persze csak titokban, hisz ehhez szokott. Bármit is tett, annak mindig észrevétlennek kellett maradnia. Még akkor is így tett, mikor a Malfoy rezidencia hatalmas báltermében a két legtávolabbi pontban álltak. A tanár az egyik sarokban visszahúzódva figyelte a társaságot, míg felesége a nők gyűrűjében válaszolgatott a néha kínos kérdésekre. Sokan tudni akarták, hogy mégis miként tud együtt élni a rettegett professzorral. Vagy, hogy milyen az ágyban. Bella volt az egyetlen, aki gyanakvással nézegette a nőt, és ezt minden egyes alkalommal szóvá is tette a nővérének. Azonban Mrs. Malfoy mindig megszidta, hogy ne kételkedjen a nagyúr szavaiban. Azonban mindhiába. Bellatrix Lestrange sosem volt épelméjű, és az Azkabani fogság csak rontott a tébolyultságán. Ha ehhez még gyanú is társult, Merlin mentse azt, akit kiszemelt magának.
A tébolyult nő szikrázó szemei Pitonnak is feltűntek, és jobbnak látta, ha szemmel tartja a másikat.
Voldemort szokás szerint olyan helyen ült, ahonnan mindent és mindenkit jól láthatott. Élvezte az ilyen eseményeket, mivel ilyenkor mindig láthatta a sereget, amely úgy retteg tőle és minden szavára ugranak. Bár azt még magának is be kellett vallania, hogy ezek az események rendkívül fonnyasztóak, ha azt vesszük, hogy egész este egy helyben ül. Unalmasan nézett végig a női választékon, hogy eldöntse, ki alkalmas arra, hogy kielégítse ma éjjel a vágyait. Bella már kezdett kissé ráncosodni, és unta is, hogy a rá osztott feladat miatt fensőbbségesnek érzi magát. Szeme tovább kúszott a kócos boszorkányról, és megakadt Piton feleségén. Nap barnította válláról kecsesen ívelt felfelé a nyaka, amire szívesen rákulcsolta volna a hosszú, fehér ujjait, hogy megszorongassa kicsit, miközben hevesen és birtoklóan megcsókolja. Az egyetlen gond Piton volt. Tudta róla, hogy hihetetlenül jó a párbajban, de a bájitalkeverésben is, és nem szeretne hirtelen egy korty bortól elhalálozni. Annyit nem ér meg a boszorkány, hogy a legjobb méregkeverőt maga ellen fordítsa. Egy pillanatra elmerengett, hogy vajon miként állna bosszút az a denevér, már ha egyáltalán lenne hozzá bátorsága. Pálcát rántana, vagy kitalálna valami alattomosat, mint egy igazi mardekáros. Eszébe jutott egy mugli eredetű ostobaság is, hogy egy étel-és italkóstolót kéne maga mellett tartania. Végül elhessegette az ostoba és nevetséges gondolatokat, és szemét tovább vándoroltatta a társaságon. Lucius ép egy huszonéves hölgyet forgatott meg a táncparketten, akin mélykék ruha volt, meglehetősen merész dekoltázzsal. Világosbarna haja a válláig ért, és barna szeme kihívóan csillogott. Denem máris tudta, hogy ma éjjel őt viszi magával.
Rika, egy kis rosszullétre hivatkozva, elnézést kért a társaságtól és kiment egy kicsit a kertbe. Bella igyekezett észrevétlenül utána surranni, azonban néhány embernek feltűnt az osonás. Perselus várt két percet, és csak akkor indult utána. Még láthatta, ahogy felesége dehoppanál. A halálfaló pálcával a kezében dühösen nézett utána.
- Mi a gond, Bella? Viszket a tenyered? – megvillantott egy gúnyos mosolyt a nő felé miközben beszélt.
- Semmi közöd hozzá, Piton!
- Az és feleségemet zaklatod. Mégis mi a fenét akarsz tőle?
- Tudom, hogy titkol valamit, és elárulja a nagyurat! Lehet, hogy az a kis szajha még az ágyába is befeküdt, csak a célját elérje! – A nő arcán groteszk vigyor jelent meg, mikor látta, hogy mennyire a férfi elevenébe sikerült találatot bevinnie.
A következő pillanatban már pálcát a másikra szegezve álltak kint a kertben. Szemük szikrázott a gyűlölettől és az indulatoktól. Csend volt körülöttük és a szél se rebbent. Olyan volt, mintha egy apró mozdulatra várnának, hogy kilőhessék első átkukat. Mint a régi western filmekben, mikor az óra elüti a delet, ezzel jelt adva a párbajozóknak, hogy tűz.
Azonban a jel nem jött. Úgy látszott semmi sem akar megmozdulni, hogy elindítsa az eseményeket. Csak álltak ott egymással szemben, mígnem a következő pillanatban összeroskadtak a hirtelen érkező fájdalomtól. Két vonagló test terült el a földön, meg-megrándulva. Az egyetlen hangot két lehulló pálca szolgáltatta, amint elérték a talajt, majd valamivel odébb gurultak. Azonban a két szenvedő halálfaló meg sem nyikkant. Büszkeségük nem hagyta, hogy megtegyék. Inkább leharapták volna a saját nyelvük, minthogy hangot adjanak a testüket gyötrő kínnak.
Voldemort nem volt elragadtatva a ténytől, hogy az emberek egymás után surrannak ki, miközben ő kezdi nagyon is unni az ittlétet. Felállt, hogy tegyen egy kört, majd ő is kiment. Látta a két halálfalót veszekedni, majd pálcát rántani. Elfutotta az ideg, hogy ilyenkor nagy a szájuk, de vajon akkor bátrak lennének e, ha be kellene vallaniuk a világ előtt, hogy irtják a söpredéket?! Aztán felötlött benne a gondolat, hogy talán mégsem lesz olyan unalmas az este. Pálcát rántott és azonnal kínozni kezdte az embereit, miközben közelebb sétált. Élvezettel méregette a kíntól eltorzult arcukat.
Bellatrix érezte, hogy a nagyúr most kedvtelésből kínozza, hisz a haragjából fakadó átok ennél sokkal rosszabb, bár ez sem volt valami elviselhető. Percek teltek el anélkül, hogy szüneteltette volna az átkot, és a nő már az ájulás szélén volt, de még mindig összeszorította az ajkait. Felrémlett benne egy gondolat, majd betakarta őt az áldott, mély sötétség.
Miért?
Miért kell élnem, ha fáj?
Miért vagyok szárnyszegett madár?
Miért nincs gyógyír az életre,
Csak a nagyszerű halál?
Se élni, se halni,
A lét kínja mar,
Bár szűnnék meg hamar.
Törött szárnyam
Tehetetlen verdes
Az irgalom másfelé repdes
Önmagam megölni,
Mily nagyszerű tett,
Eldobni e gyászos életet.
Erőm még ehhez sincs,
Agyamban tombol a nincs
Mozdulatlan várom,
Hogy elér a vég,
S lelkem többé nem ég.
Nem kell több kín és gyötrelem,
Sem öröm, sem lázas szerelem.
Megfáradt már a lét,
Elmondja végső énekét.
Felejtsetek, nem is voltam,
Egy ismeretlent leltek holtan
A Földön csak álmomban voltam.
Mikor az őrült nő elvesztette az eszméletét, Denem abbahagyta a kínzást. Utasította Pitont, hogy kezdjen magával valamit, és a társát is tüntesse el, majd bent megkereste a kiszemelt áldozatot, és magával vitte.
Perselus nagy nehezen felkelt és fellebegtette a nőt az egyik emeleti szobába. Közölte a húgával, hogy hol találja meg, majd ő is lelépett. A hoppanálásból térdre rogyott a roxforti kapu előtt. Még mindig átjárta az összes sejtjét a fájdalom, és alig tudott mozogni. Nehézkesen elvonszolta magát a pincéig, majd a lakrészében eldőlt a kandalló előtti kanapén. Tovább már nem vitte volna a lába. Annyi akaratereje még volt, hogy magához hívjon két fiolát, hogy megihassa a tartalmukat, majd mély álomba zuhant.
Dumbledore kíváncsian emelte fel a fejét, mikor varázslat jelezte, hogy valaki várakozik a lépcső alján. Hétfőn reggel fél tízkor valaki a kőszörny előtt álldogált. Lement a lépcsőn, hogy megkérdezze, miért nincs órán.
- Elnézést professzor, de Piton professzor még mindig nem jött órára – tájékoztatta a szőke kis harmadikos.
- Oh… el is felejtette a helyettesítést, mond meg a többieknek, hogy mindjárt megyek, addig is nézzék át a múlt órai tananyagot!
- Máris professzor!
Miközben a diáklány távolodott, azon töprengett, hogy hol lehet a bájitaltanára. Magához hívott egy manót, hogy azonnal keresse meg, majd lement a pincébe órát tartani. A teremben minden gyerek némán ült a helyén, és az előtte heverő pergament tanulmányozta. Az igazgató arcán huncut mosoly játszott. Elrakatott mindent a gyerekek táskájába, majd a táblára varázsolt egy listát, és beengedte a nebulókat a szertárba. Mire visszaértek, már mindenki asztalánál égett a tűz az üstök alatt, amiben víz volt. Az igazgató nem ép a főzőtudományáról volt híres, így mindenki értetlenül nézett maga elé.
- Minden lépést együtt fogunk csinálni, csak előbb megvárjuk, amíg felforr a víz! – közben megjelent a manó, és súgott neki valamit. Mint ha mi sem történt volna, folytatta mondandóját. – Ma valami különlegeset mutatok nektek.
A gyerekeket meglepte a sok fura mozdulat és összetevő. Főleg az, hogy mindenki olyan színező virágszirmot rakhatott bele, amihez ép kedve volt. Végül egy perces hűtő bűbájt kellett fent tartva az üstökre szegezni. Mikor végeztek, mindenki döbbenettel vette tudomásul, hogy mit főzetett velük az igazgató. A vacsoránál már mindenki arról pusmogott, hogy Albus Dumbledore megtanította a fél iskolát, hogy miként kell tutti fruttit készíteni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
