Silverspirit oldala

Emlékszem arra a pillanatra, amikor megutáltam az életet. Ezt a pillanatot az apámnak köszönhetem. Viszont hálás is lehetek neki azért a délutánért. Hálából, és gyűlöletből viszek egy üveg whiskyt és egy szál virágot a sírjára. Holdharmatot hálából, és whiskyt a gyűlöletért. Öt éves lehettem, amikor egy nyári délután kint játszottam az udvarunkon. Egyszer csak hatalmas csörömpölést halottam a házból. Ez biztos jele volt annak, hogy apám már megint ivott. Ilyenkor mindig elbújtam a bokrok között. Már fél óra is eltelhetett, de ő nem jött ki, és keresett meg. Úgy gondoltam, most talán nem akar megverni. Tévedtem. Mikor előbújtam a bokrok mögül, ő kicsörtetett. Világos bőröm most fehérebb lett a hónál is. Igazából bárki elfehéredett volna a látványtól. Apámon lógott a szakadt talár. Ez még nem is lett volna akkora baj, de annyira véres volt, hogy amerre lépett, erős csíkot húzott maga után. Egyik kezében egy majdnem kiürült whiskys üveget tartott, míg másikban egy fekete szíj volt. Odajött hozzám, és minden szó nélkül rám csapott. Én felordítottam a fájdalomtól, és térdre rogytam. Meghúzta az üveget, majd újra lecsapott. Aztán újra… újra… és újra. Amikor látta, hogy mindjárt elájulok, talpra rángatott és bevonszolt a házba. Fent az emeleten kivágta az egyik vendégszoba ajtaját, és bedobott rajta. Akkora lendülettel dobott, hogy csúsztam pár métert. Mikor megálltam a csúszásban, felkönyököltem. A hajamból csöpögött a vér. A kezemen is rajt volt. Alig bírtam felfogni. Kinek a vére? Apámra néztem, aki csak a csillárt bámulta elködösült szemmel, és undorodva csak annyit mondott: „Szánalmas az, aki öngyilkosságtól várja a megváltást!”. Felnéztem. A csillárról egy kötél lógott le, aminek a végét durván és gyorsan vágták le. Megfordultam, és lenéztem. Abban a pillanatban megláttam anyámat, akinek a nyaka körül ott volt a maradék kötél, és a mellkasa fel volt repedve. Az egész teste beesett volt, mint akiben nem maradt egy csepp vér sem. Nem voltam képes elfordulni, csak bámulni tudtam a testet. Anyám testét. Nem fogtam fel, hogy mennyire vánszorog az idő. Arra lettem figyelmes, hogy az egyik cseléd szólongat. Később kiderült, hogy anyám idegei kikészültek, és azért kötötte fel magát. Apám dühében levágatta, mikor meglátta. Kiküldött mindenkit, mikor a test a földre került, majd annyi érszakító bűbájt küldött rá, amennyit csak a dühe engedett. A dühe. Na igen. Végül is ő nem volt olyan „szánalmas”, hogy öngyilkos legyen. Egy alkalommal többet ivott a kelleténél, és úgy állt Voldemort elé. Szemtelensége miatt azonnal halálra átkozták. Apám undorító viselkedése tett olyanná, amilyen vagyok. Persze Potterék is kitettek magukért. A folyamatos megaláztatás, amit tőlük kaptam a semmiért cserébe, igazán „rendes” volt tőlük. Az élet persze őket is megbosszulta. Potter és Black halott. A kis patkány barátjuk fél karral nyalhatta élete végéig Voldemort talpát. Lupint a varázslóvilág nagy része megvetett, mert vérfarkas volt. Potter halálának örültem a legjobban. Megalázott a lány előtt, akibe szerelmes voltam, majd később elvette feleségül. A legnagyobb megaláztatásomtól a halálukig csak apám mondata tartotta bennem a lelket: „Szánalmas az, aki öngyilkosságtól várja a megváltást!”. Mikor végeztem az iskolával, a bájitaloknak szenteltem az életem. Lassacskán egyre több megrendelőm volt, akik újabb vevőket hoztak magukkal. Mind sötét alak, de engem nem zavart. A pénzből a kutatásaimat finanszíroztam. Egy nap beállított hozzám Malfoy, hogy mindig Voldemortnak vitte az általam készített főzeteket, és meg akar ismerni. A szőke férfi győzködött, hogy ha a Nagyurat meg tudom győzni a tehetségemről, akkor nem kell mindig hónapokat várni, hogy elég pénzem legyen a kísérletekre. Végül ráálltam. Tudtam, rengeteg embert kínoznak, és gyilkolnak a főzeteimmel, de nem hatott meg. „Ez nem csorbítja a hírnevem!”, amikor eszembe jutott ez a mondat, mindig jókat nevettem magamban. Aztán egyszer meghallottam egy jóslatot. Ennek köszönhetően Voldemort meg akarta ölni a Potter és Longbottom családot. Hát nem jött össze neki. Elmentem Dumbledore-hoz - még a bukása előtt-, és elmondtam mindent. Az öreg segített nekem azzal a feltétellel, hogy az iskolában kell tanítanom. Ráálltam, hiszen ennél rosszabb nem lehet. Tizennégy év múlva a Nagyúr visszatért. Ha nem akartam, hogy megölessen, kénytelen voltam visszamenni, nyalizni. Öt évig kellett kémkednem, mire az ifjú Potter végre kegyeskedett kinyírni azt a mocskot. Abban az öt évben is apám szava tartotta bennem a lelket: „Szánalmas az, aki öngyilkosságtól várja a megváltást!”. A végső csatában végül is kiderült, hogy ki mellett állok, így, mikor a maradék halálfaló elmenekült, kénytelen voltam bujdosni előlük, Dumbledore parancsára. Szerinte eleget harcoltam. „Végre valaki észre vette!” A bujdosás alatt ismertem meg Alinát. Mellette úgy éreztem, hogy esetleg mégis érdemes így élni. Majdnem egy évig éltünk egy rejtett szálláson, amikor hirtelen több főnix tag is megjelent, és máshova cipeltek minket. Kiderült, hogy áruló volt közöttük. Még mindig túl hatalmas volt a sötét oldal. Pár napig együtt lehettünk, még, majd két különböző helyre kerültünk tovább. Másfél év telt el és én nem láthattam, nem hallhattam róla semmit. Azt hittem beleőrülök. Ez idő alatt minden nap elismételgettem a szokásos mondatot: „Szánalmas az, aki öngyilkosságtól várja a megváltást!”. Aztán egy nap beröppent az ablakomon egy postagalamb. Messziről jöhetett, ugyanis teljesen ki volt merülve. Alina írt. Remegve olvastam végig a levelet. Találkozni akart velem. Más ő sem bírta tovább. Megszöktem a rejtekhelyemről, és elmentem arra a helyre ahol szerelmem találkozni akart velem. Fél gyönyörű órát kaptunk a sorstól, aztán megjelentek a halálfalók kis csoportja. Órákig kínoztak minket, majd megölték a szerelmem. Végig csak röhögtek. Elém dobták a pálcám, majd hoppanáltak, miután azt mondták, hogy áruló nem érdemel kegyes halált, végezzek csak én magammal. „Szánalmas az, aki öngyilkosságtól várja a megváltást!”. Félájultan öleltem magamhoz a kedvesem, és némán zokogtam, miközben lassan elsötétült előttem a világ, belül pedig szorongatott valami. Másnap délután az aurorok egy halott párra bukkantak egy kis falu mellett a fűben. Mindkettőt megkínozták. A nővel egy halálos átok végzett, míg a férfinek megszakadt a szíve. Így hunyt el Perselus Piton.