A nagy eskű
silverspirit 2008.05.28. 14:37
2. A Nagy Eskü
A sötétség hirtelen szállt alá, akár egy nagy, fekete, gonosz,
döglött madár. Mindenfelé büdös, zöld köd kavargott, a
levegő hűvös és nyálkás volt. A folyó felől egy láthatatlan,
mégis érezhetően sötét és gonosz valami áramlott a part felé.
Ezer szerencse, hogy nem maradt itt, hanem tovább áramlott
egy másik történetbe, hogy ott riogassa a horrorra akadt
nézőket.
A környező utcákon, a kovácsoltvas tartóoszlopok tetején
világító lámpák hasztalan próbálták meg elnyomni a ködöt és
a sötétséget. Váratlanul erős szélroham kerekedett, majd egy
pukkanás hallatszott. Majd még egy szélroham sö-
pört végig a flaszteren, ezután pedig újabb pukkanás jelezte,
hogy itt most valami nagyon mágikus jelenség következik
mindjárt.
És az is következett!
A csatornából, amelynek a teteje magától kiemelkedett a
helyéb ől, előbukkant egy boszorkány sipkája, majd utána a
boszorkány is kimászott. Leporolta magáról a csatornában
rárakódott s űrű, barna masszát, majd köpködve átkozódni
kezdett.
- Volnál szíves egy kicsit odébb menni? - morogta egy
bosszús hang odalentr ől.
- Máris, hugi, máris! - készségeskedett az iménti boszorkány.
- Nem értem, hogy miért ragaszkodtál ehhez az istenverte
patkányfogathoz? Tudod nagyon jól, hogy mennyire utálok a
csatornában utazni! Inkább sepr űvel kellett volna jönnünk!
- Te teljesen meg őrültél! Voltmárvolt nagyúr meghagyta,
hogy inkognitóban utazzunk! - figyelmeztette fojtott hangon a
másik.
- Szerencse, hogy most is vettem fel ilyet a rucim alá...
- Hogy te milyen ostoba vagy! - bosszankodott a másik. -
Tudod te egyáltalán, hogy mi az az inkognitó?
- Hát... nem... - vallotta be a társa.
- Mindjárt gondoltam!
- Na és?! Azért még nem kell velem kiabálni! Ha lebukunk,
akkor végünk!
Bizony, olyan nagy igazság volt ez, amivel egyszer űen nem
lehetett vitatkozni.
A másik boszorkány is így gondolhatta, mert inkább lenyúlt a
csatornába, és egy határozott mozdulattal, mint háziasszony a
karfiolt, kirántotta a testvérét.
- Köszönöm! - köpködött a másik boszorkány is, és hosszú
köpönyegének ujjával addig-addig törölgette a szemét, míg
végül látni kezdett.
- Hol vagyunk? - kédezte, miközben körbekémlelt a teljesen
kihaltnak t űnő utcában.
Mindenfelé egyforma házak sorakoztak, naná, hiszen ezek
sorházak voltak, a közelben pedig egy kínai áruház
gyárkéménye ontotta a fekete füstöt. Odabent afrikai
feketemunkások dolgoztak a márkás kínai cuccok el őállításán.
Itt készült a Nikkel, az Adidous, a Budomilla, a Duma és még
több, más ilyen hasonlóan nagynev ű portéka, de ez a súlyos
hamisítási ügy a két boszorkányt minden jel szerint egy
fikarcnyit sem érdekelte.
- Itt kell lennie! - mondta az id ősebbik, és elővette a
varázspálcáját.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte t őle a testvére.
- A pontos helymeghatározás érdekében m űholdas navigációt
fogok igénybe venni - mondta a másik mogorván.
- Komolyan? - lep ődött meg a húga.
- Hogy te mekkora egy idióta vagy! - boszankodott a n ővére.
- Volnál szíves befejezni a ma esti alázásomat!? - sziszegte a
húga.
- Akkor ne kérdezz folyton ilyen marhaságokat! - felelte
ingerülten a másik boszorkány.
- Nem kérdezek marhaságokat! - mondta fenyeget ően a
testvére. - Ha még egyszer kritizálni merészelsz, akkor...
- Mi lesz akkor?! - fordult feléje dühösen a másik boszorkány,
és egy szemvillanásnyi id ő alatt előrántott valamit a
bugyijából.
- Mit akarsz tenni azzal a pálcával? - kérdezte a másik
vésztjósló hangon, és ő is előhúzta a sajátját.
- Ha kell, akkor móresre tanítalak! - sziszegte a n ővére.
- Ez a móresre tanító pálcám, csak erre szoktam használni.
- Nem vagy az anyám! - vicsorogta a húga, és hadonászni
kezdett a saját pálcával a másik orra el őtt, mintha csak az
volna a rejtett célja, hogy apró, zöld, gyúrmaállagú golyókat
piszkáljon ki testvére szaglószervéb ől.
- Te teljesen meg őrültél! - mondta gyűlölködve a nővére.
- Itt akarsz párbajozni?
- Ha nem fejezed be azonnal, akkor igen! -ordította a húga.
A másik boszorkány idegesen pillantgatott körbe, de
szerencsére senki nem figyelt fel a két veszeked ő alakra.
A közelben parkoló egyik autó riasztója ugyan bekapcsolt és
fülsért ő hangon vijjogni kezdett, de az idősebbik nő
varázspálcájával dühösen rámutatott és azt kiáltotta:
- Attrakció Minimalizáció!
A riasztó azonnal elhallgatott.
- Minimax Miniplexi - kiáltotta a másik nő, mire az autó
matchbox méret űre zsugorodott.
- Hölgyeim! - dörrent mögöttük Cotton hangja.
- Igen el őkelő környék ez, én is itt lakom például, ezért
nagyon szeretném, ha kerülnék a felt űnést.
- Maga? - kérdezte a két n ő meglepetten.
Anynyira megdöbbentek, hogy teljesen elfeledkeztek róla,
hogy az imént még egymást akarták inzultálni vagy ionizálni.
- Én! - mondta Cotton határozott hangon, amelyben a
büszkeség és a fenns őbbrendűség határozott felhangjait
lehetett észrevenni. Óvatosan körbenézett, majd el őrántotta a
varázspálcáját, és a kis matchboxot visszaváltoztatta normális
méret ű autóvá. Vagyis csak visszaváltoztatta volna!
Valami apró kis gixer csúszhatott a varázslásba, mert a
kisautóból a varázslást követ ően hirtelen túlontúl nagy autó
lett. Kamionnál azért kisebb volt, de csak néhány centivel.
Ennek viszont az lett a következménye, hogy a túlontúl
megnövekedett járgány az utcában parkoló teljes kocsisort
arrébb tolta. Az autók, akár a dominó, egymást tarolták le,
hogy a visszavarázsolni kívánt modell helyet csinálhasson
magának ott, ahová túlméretes fémteste miatt már többé nem
volt képes beférni. Mondanunk sem kell, hogy az összes
járm ű víjjogója egyszerre kapcsolt be.
- Szszszszszsz!- szisszent fel Cotton, és idegesen pillantott a
két n őre, akik miatt ez az egész kellemetlen szituáció
kialakult.
Mi nem akartuk... - hebegte és habogta az egyik boszorkány,
de Cotton lepisszegte:
- Pszt!
Ismételten felemelte a varázspálcáját, majd fogta,
megsuhogtatta, és egy pillanat alatt elt űntette az összes autót.
- H ű! - mondta a két boszorkány.
- Siessünk! - mondta Cotton, és a két boszorkányt óvatosan
berugdosta a lakásába, ahol már nem kellett attól tartania,
hogy kíváncsi szemek, kémm űholdak, netán egyéb, más
titkosszolgálati eszközök kikémlelhetik setét terveiket.
Amikor beléptek a lakásba, Cotton meglepve vette észre (ez
eddig még a nagy írónak, K.B. Rottringnak sem t űnt fel),
hogy a két n ő sántikál.
- Hát maguk meg miben sántikálnak? - kérdezte Cotton, mert
éles volt az elméje, logikus az agya, és képes volt bárkib ől
kiszedni, hogy mi a jó fenét akar t őle.
- A cip őnkben - hazudtak a nők, de Cotton nem dőlt be nekik,
mert ravasz volt, mint a pisztoly elsüt ő billentyűje, és képes
volt arra, hogy mindenkiben meglássa a rosszat.
- Hiszi a piszi! - mondta komoran Cotton. Miután
nejlonleped ővel leterítette az ülőgarnitúráját, hellyel kínálta a
két n őt. Bosszankodva vette tudomásul, hogy azok nem a
nejlonozott részre, hanem a másik kanapéra ültek és mocskos,
csatornab űzt árasztó szutykos állagú, kissé még csicsogós
tapintású köpenyükkel összebarnították Cotton drága
szövetb ől horgolt ülőbútorát.
Cotton idegesnek látszott.
De még nem ölte meg őket.
A két n ő ezt a drámai pillanatot választotta arra, hogy levegye
köpönyegének csuklyáját, és szembenézzen a halál helyett
Cottonnal.
- Micsoda meglepetés! - mondta még mindig idegesen
Cotton, de azért jól tudta palástolni, hogy mennyire
meglep ődött, amikor meglátta, kiket engedett be a lakásba. -
Cicifix Lábgenny és domina kishúga, Nádpálca! Mi járatban
vannak, hölgyeim?
- Azért jöttünk, mert személyesen szerettünk volna találkozni
önnel - mondta sírós hangon Nádpálca.
- No, igen, érthet ő, hogy elérzékenyült, hiszen velem, a nagy
Cotton professzorral találkozni, bizony nem kis dolog ám -
nevetett fel szerényen Cotton. - Szeretne esetleg egy
autogrammot? A mai napon féláron tudom adni...
- Másról van szó! - mondta a n ővére fojtott hangon, mert a
testvére a torkát szorongatta, hogy eközben így tudjon
beszélni.
- De hölgyem! - vonta fel a szemöldökét Cotton. - Ha
megkérhetném, kicsit hangosabban szíveskedjen beszélni,
mert a rejtekajtó mögött Cickafark, polgári nevén Pedigré Pál
úr gondosan jegyzeteli mindazt, amit mondanak. Ha ilyen
fojtott hangon tetszenek beszélni, akkor szegény Cickafark
nem fogja jól érteni, hogy mir ől esik szó. Ez pedig akár
jóvátehetetlen következményekkel is járhat.
Két dolog következhet be: egyrészt félreértheti a beszélgetést,
de még az is el őfordulhat,
hogy egyáltalán nem fogja hallani. Ha pedig nem ad le
megfelel ő jelentést Voltmárvolt nagyúrnak, akkor bizony még
az is megtörténhet, hogy a mi urunk haragjában likvidálni
fogja ezt a szegény kis állatot, aki életének jelent ős részét
Kakesz álnéven, nyomorult kis családi patkányként tengette a
Ribizly család igénytelen és bugris gyermekeinek körében.
A két n ővér meg sem tudott nyikkanni erre, mert a rejtekajtó
váratlanul felpattant, Cickafark pedig sírdogálva a földre
vetette magát:
- Kérem, hölgyeim, beszéljenek hangosabban!
- sírdogálta a nyomorult állatja.
- Nem! - mondta kegyetlenül Cicifix Lábgenny.
Cickafark erre keservesen felsírt.
- Akkor fejemet veszik, testemet pedig miszlikbe aprítják! -
jajongta.
- Cickafark! Ne agonizálj, mert kihozol a sodromból! -
fenyegette meg a ruhafogassal Cotton, mire a nyomorult
állatforma fevinnyogott.
- Nem akarok meghalni! - zokogta Cickafark.
- Bármi áron, de élni akarok!
- Nem fogsz meghalni, te teakeverék! - boszszankodott
Cotton.
- Ha a hölgyek elmennek, megengedem, hogy mélyinterjút
készíts velem. Az általam összefoglaltakból könnyedén
frappáns jelentést készíthetsz, amely meglátod, el fogja nyerni
Voltmárvolt nagyúr tetszését.
Cickafark olyan megállíthatatlanul bólogatott, mint akinek
Parkinson-kórja van.
- Jó lesz így? - kérdezte Cotton, akir ől látszott, jó gazdája
ennek az állatnak.
- Jó lesz! - nyüszített Cickafark boldogan és távozni készült.
- Várj még, szolga!
Azt akarom, hogy készíts ezeknek a hölgyeknek egy fincsi
trágyabor teát.
- Trágyabor teát? - döbbentek meg a boszorkányok.
- A legkiválóbb szent tehénb ől nyert, kiváló alapanyagból
érlelt, ősi tudás szerint készített, valódi, rostos varázsital,
csipetnyi ízfokozóval, mesterséges lócitrom aromával,
amelyet az alkoholos párlat finom zamatú f űszerkeverékével
nemessé tett többszáz éves összetev ők alakítanak tökéletessé.
Már az ősi kínaiak is ezt itták, mivel rendszeres fogyasztása
nemcsak hosszú, boldog életet, de állandó remek közérzetet is
okoz. Mindemellett általános roboráló hatása is kiemelked ő,
emellett bizonyíthatóan az egyik leger ősebb, természetes
anyagokból mixelt antidepresszáns.
- Nyami, nyami! - nyeltek nagyot a boszorkányok, mert
Cotton reklámszövege annyira tuti volt, hogy rögtön kedvet
kaptak hozzá, hogy felöntsenek kicsit a garatra.
Cickafark elvonult, majd rövidesen visszatért a nevezett
nemes itallal, amely mellé még cukrot és teasüteményt is
szervírozott. Az ezüst tálcát letette az asztalra, majd
meghajolt, és gazdája intésére távozott a helyiségb ől.
- Az igazi ínyencek ala natúr fogyasztják - jegyezte meg
Cotton el őkelő hanghordozással, mintha csak egy angol lord
lenne.
A két boszorkány nem tett bele cukrot, mert érezni akarták a
természetes aromát, meg a természetazonosat is. Cotton
többször is töltött nekik, majd amikor érezték, hogy mennyire
a fejükbe száll a trágyabor tea, nevetgélni, s őt heherészni
kezdtek.
Cotton ellenben nem ivott, csak töltött.
Többször is.
Amikor a boszorkányok elérték azt a stabil állapotot, amikor
már csak nagy nehézségek árán lehetett lebeszélni őket arról,
hogy teljesen levetk őzzenek, Cotton elérkezettnek látta az
id őt, hogy feltegye a kérdést, amely már a két nőszemély
megérkezésének pillanatában is er ősen foglalkoztatta:
- Nos, hölgyeim, most már elárulhatják, hogy mi járatban
vannak nálam...
- Cottonkám, husikám! - heherészett Cicifix Lábgenny, aki
már úgy be volt állítva, mint egy svájci óra. - Eszem azt a kis
cuncimunci pofikádat! Hát végre kibökted a nagy kérdést,
ugye? Hát azért jöttünk, tündibündi kis professzorkám, mert...
- a boszorkány szeme hirtelen keresztbe állt, majd csuklani
kezdett és a következ ő pillanatban ülve elaludt.
Cotton megcsóválta a fejét. A hatás túl er ős volt, gondolta
magában. Az ital összetev őin és keverési arányain még
jócskán finomítani kell, de a
mostani humán kísérlet bizony máris remek alkalmat kínált
arra, hogy egyszer majd ez legyen a legkifinomultabb baj
itala.
A másik boszorkány, akit Nádpálcának hívtak, egyel őre
jobban bírta a trágyabor teát.
- Bajitalok nagy kever ője, hukk - mondta nevetgélve,
miközben a pohár fenekére nézett, de ott már nem volt semmi,
mert az utolsó cseppig kiitta bel őle Cotton lötyijét.
- Miért jöttek? - kérdezte Cotton hidegen, akár egy kígyó.
Varázspálcájával hármat kavart a leveg őben, végül a nőre
mutatott, majd annyit mondott:
- Veritasz Delektátisz Mosztl
- Jól van, jól van! - komolyodott el Nádpálca, mert néhány
pillanat alatt hirtelen színjózan lett, de mégis könny űnek
érezte magát, akár egy tollpihe, és egészen biztos volt benne,
hogy bármit is kérdez majd t őle Cotton, ő csakis az igazat, a
színtiszta igazat fogja mondani. Mint egy tárgyaláson, ahol
senki sincs lefizetve, a tanúk sem hamisak, a bíróság sem
korrupt, és nem jogszolgáltatás, hanem igazságszolgáltatás
folyik. Jó, jó, ilyen csak elméletileg vagy inkább a mesében
létezik, de akkor is jó arra gondolni, hogy legalább az emberi
fantázia teremtette utópiákban létezik ilyen.
A n ő megint csuklott kettőt. Cotton mágiájától furán égnek
állt a haja, ezért úgy nézett ki, mint akinek fejjel lefelé
szárították és zselézték be a haját.
- Az az igazság, hogy azért jöttünk, hogy segíséget kérjünk
önt ől - mondta őszinte szemekkel.
- T őlem? - lepődött meg Cotton.
Nádpálca elpityeredett, majd sírós hangon mesélni kezdett:
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas nagy
fekete varázsló, akit úgy hívtak, hogy Megawatt Voltmárvolt.
Ez a hatalmas nagy mágus hosszú és fáradtságos munkával
hatalmas nagy hatalomra tett szert, megölte ellenségeit, és
már éppen azon volt, hogy utolsó ellenlábasait is eltegye láb
alól, amikor nem várt fejlemény történt.
Egy ostoba és fatális véletlen folytán, amely legutolsó kett ős
gyilkossága alkalmával történt, véletlenül saját magát ölte
meg.
Igazából az egészen kiskorú Heri Kóklert akarta legyilkolni,
de csúnyán pórul járt.
Innent ől kezdődött az ő hosszúhosszú kálváriája. Szellemként
létezve többször is igyekezett újra testet ölteni, de minden
egyes alkalommal csúnyán pórul járt.
- Az átkozott Heri Kókler! - vetette közbe Cotton ingerülten,
és annyira ökölbe szorította a kezét, hogy az ujjai teljesen
elfehéredtek.
- Bizony, ez a piszok kis pondró megakadályozta a nagyon
nagy urat abban, hogy visszatérhessen az él ők világába. Bár
ideiglenesen néhány alkalommal képes volt arra, hogy ismét
testet öltsön, de végül is az az átok kölyök folyton folyvást
lehetetlenné tette, hogy tartósan itt maradjon és meg tudja
szilárdítani a hatalmát - folytat-
ta Nádpálca. - Hiába szerezte meg Voltmárvolt nagyon nagy
úr a Fáraó Átkát, hiába irtotta ki az emberiséget és az állat- és
növényvilágot, nem tehetett semmit, mert Heri Kókler
keresztülhúzta a számítását.
Hiába támadt fel hamarosan ismét a Stonehenge
varázserejének segítségével, hiába is akart újra testet
teremteni magának, nem számolt azzal, hogy megint beleköp
a levesébe az az átokfajzat kis kölyök. Hiába cimborált még
az ördöggel is, hiába is nyílt meg a Pokol Kapuja, Heri Kókler
megint megakadályozta, hogy Voltmárvolt nagyúr ismét testet
öltsön.
- Hol van most Voltmárvolt nagyon nagyúr? -kérdezte Cotton
lélegzet visszafojtva.
- Sokan azt hiszik, hogy a pokolban, hiszen a teste elégett,
amikor oda került. Ám Voltmárvolt nagyúr képes volt arra,
hogy kicselezze a halált. A Vasorrú Bába segítségével új
testet alkotott magának, és azóta ebben él és munkálkodik.
- Miféle testet? - kérdezte Cotton összesz űkült szemmel,
gyanakodva fürkészve a n ő szépnek egyáltalán nem nevezhető
arcvonásait.
Nádpálca nagyot sóhajtott, majd folytatta:
- Voltmárvolt nagyúr jelenleg, jobb híján, egy fabábu
testében, Pinokkió álnéven él.
De él, és ez a lényeg!
Máris tervezi, hogy hamarosan visszatér és megöl mindenkit.
Nála ez bevett szokás. Minden h ű híve, az összes Fekete
Krumplinyomó visszatért, és várja, hogy mikor csaphatunk le
Rokfortra.
- Rokfortra? - kérdezte Cotton meglepetten. - Miért akar
Voltmárvolt nagyúr lecsapni Rokfortra?
- Azért, mert Voltmárvolt nagyúr, egyszer régen, amikor
er ősen italozott, egy ősi tudás birtokába került.
Ez az ősi tudás úgy szól, hogy ha sikerül egyszerre megennie
az egytized testtömege felének megfelel ő, Rokfortban érlelt,
helyi mágiával átitatott büdössajtot, akkor a fateste át fog
alakulni emberi testté, fafeje emberi fej lesz, faesze emberi
ésszé válik, faszeme pedig emberi szemmé változik, fatöke
pedig...
- Kérem, ne is folytassa! - intette le Cotton, mert azért annyira
nem érdekelték a részletek.
-Inkább arra feleljen, Nádpálca, hogy mib ől gondolja azt,
hogy a fanagyúrnak sikerülni fog majd betörnie a mindenfajta
mágikus istennyilával levédett, holtbiztosán megb űbájolt
tanintézménybe, ahol ráadásul még az Élet Kommandó különlegesen
kiképzett és rettenetesen felfegyverzett elitalakulata is
ott állomásozik?
És természetesen maga Krampusz Dupladurr igazgató, aki a
világ legnagyobb él ő fehér mágusa.
- Voltmárvolt nagyúr erre is tudja a választ -felelte
sejtelmesen Nádpálca.
- Vagyis, hogyan? - tette fel a kérdést Cotton megint.
- Sehogy - felelte Nádpálca.
- Nem értem! - rázta meg a fejét zavartan Cotton.
- Nem fog senki sem bejutni, mert bejutni lehetetlen. Ellenben
Voltmárvolt nagyúr ezennel szeretné önt megbízni azzal a
lehetetlen feladattal, hogy fiacskám segítségével, aki mint
tudjuk, egyik legkiválóbb tanítványa a professzor úrnak,
lopják ki a Nagyon Büdös Rokfortit az iskolából.
- Az lehetetlen! - felelte Cotton. - Az iskola aranysajttartalékát
Dupladurr professzor tartja hét lakat alatt.
Ahhoz, hogy a sajtot meg tudjuk szerezni, meg kellene ölnünk
ő t.
- Akkor tegyék azt! - mondta Nádpálca és eszel ősen
felfénylett a szeme, mintha halogén izzó világítana ki a
fejéb ől.
- De... - dadogta Cotton rémülten.
- Semmi de! - mondta keményen Nádpálca. Döbbenetes volt
látni, hogy mennyire megváltozott a hangja, és mennyire
parancsolóvá vált az egész lénye. Most már az egész teste
kékesfehér fényben ragyogott, ami a mágia jele volt, ez nem
lehetett kétséges.
Cotton megrettent. A legrafináltabb bajitalát is felülíró
varázslat elkészítésére csakis egyetlen ember lehetett képes
rajta kívül. Cotton megillet ődötten hátrált egy lépést, de
Nádpálca egészen közel lépett hozzá, és az arcába lihegte:
- Le kell tenned a Nagy Esküt, hogy megteszed, amit a
nagyon nagy úr parancsol, mert ellenkez ő esetben meghal a
fiam.
- Meghal a fiad? Rágó Máyfolt? Az az ártatlan, szöszke
kisgyerek? Aki még a légynek sem tudna ártani? Nem, ezt
nem teheted! - sápadt el Cotton.
- Pedig, ha nem teszed a dolgod, akkor Rágót megölöm.
Méghozzá a szemed láttára.
- A saját fiadat? - döbbent meg Cotton.
- Nem! A te kedvenc tanítványodat! Tudom, hogy nem élnéd
túl!
- Ez zsarolás! - hebegte Cotton. - Sportszer űtlen tett, mert
kényszerít ő ereje lévén a szabad akaratot, mint olyat, teljesen
kiiktatja az ember döntési mechanizmusából.
- Igen azt teszi! - nevetett eszel ősen Nádpálca.
Cotton tanácstalanul nézett rá, és a saját rókájában fekv ő
n ővérére, Cicifix Lábgennyre, aki most éledezett a trágyabor
tea okozta révületb ől.
- Nem bánom! - egyezett bele Cotton. - Meg teszem, amit
akarsz... Megkapod a sajtot, hogy penészedett volna meg ott,
ahol van...
|