|
35. Fejezet
- Biztosan vissza fog jönni. Szeret téged.
- Ha így lenne, nem ment volna el. – A férfi kábultan bámult maga elé.
Remus látta a másikon, hogy alig tud megállni a lábán. Lefogadom, hogy nemrég még tele volt az az üveg. Felállította az idő közben eldőlt széket, majd hozott egy másikat.
- Jobb lenne, ha leülnél. – A másik zokszó nélkül visszahuppant a székre. – Mi történt?
- Megvádoltam, hogy nem tőlem van a gyerek.
- Mi? – meglepetésében megemelkedett a székről.
Perselus az asztallapot bámulta és folyamatosan beszélt. Meg sem halotta mikor egyes információkon Remus kiadott magából egy-egy „Mi?”-t.
- Az a kölyök elmondta, hogy volt egy vőlegénye mielőtt idejött volna. Elmentem a Roxfortba és ott kissé sokat ittam. Bejött a szobába és én megcsókoltam. Nem akartam, hogy mérges legyen, de mikor kinyitottam a szemem, nem ő az ajtóban állt. Egy halálfaló szuka állt előttem. Visszajött a házba én meg utána. El akartam mondani, hogy nem tudtam, de ő nem volt hajlandó meghallgatni. Dühömben azt mondtam neki, hogy lehet, nem is tőlem terhes.
- És most hova ment?
- Nem… nem tudom. – A tanár hirtelen csuklott egyet és nagyon úgy nézett ki, hogy mindjárt elalszik a mámortól.
- Hagytad, hogy elmenjen ilyen hidegben?!
- Oda megy, ahova akar! – A fekete szemű férfi hirtelen kiáltott fel és egy pillanatra a tompaság is eltűnt a szeméből. – Engem nem érdekel!
Remus felállt és odasétált az egyik polchoz. Levett egy fiolát, majd a másik kezébe nyomta. Amíg a másik felhajtotta, megfogta az üveget és a csapba öntötte a tartalmát. Természetesen Piton még azért tudott rá reagálni a szokott stílusában.
- Kissé drága volt ahhoz, hogy csak úgy kiöntsd!
- Mennyit ittál?
- Valószínűleg sokat, különben nem lett volna szükségem a Józanító bájitalra. – Felemelte a pálcáját és magához hívott egy másnaposságra való löttyöt.
- Most mi lesz?
- Semmi. Mi lenne?
- Nem mész utána?
- Minek?
- Kérdéssel nem lehet egy kérdésre felelni! Leittad magad, mert elhagyott. Ne akard azt mondani, hogy nem érdekel, és nem szereted, úgy sem fogom elhinni. Ha hagyod, hogy csak úgy elmenjen, nagy marha vagy!
Mielőtt a másik válaszolhatott volna, kopogtak a labor ajtaján, majd egy szabad után valaki benyitott. Pár pillanat múlva Hermione jelent meg az ajtót takaró szekrény mellett.
- Bocsánat a zavarásért… Mrs. Weasley üzeni, hogy kész a vacsora és Rika is megérkezett.
- Mindjárt megyünk. Pár perc.
- Megmondom. – megfordult, és felrohant az emeletre.
- A jelek szerint csak ideiglenesen ment el. Lehet, hogy nem is haragszik annyira.
- Ha nem lenne rám dühös, nem vágott volna a falhoz – morogta Perselus, és mikor meglátta a másik vigyorát, hozzátette. – Ha bárkinek is el mered mondani a beszélgetésünk, előfordulhat, hogy valamit bele találok keverni a főzetedbe.
- Nyugi, nem vagyok pletykás!
- Ajánlom is!
- Menjünk fel! Biztos ránk várnak.
- Menjünk. – A tanárnak nagyon nem fűlött a foga a társasághoz.
Már ép felálltak volna, mikor valaki benyitott. Rika volt az.
- Ha nem jöttök, nem marad nektek semmi.
- Megyünk már. Mollyt ismerve biztosan rengeteg étel van.
- Ha látnád, hogy az ikrek hogy nekifogtak, nem mondanád ezt.
Rika megfordult, hogy kimenjen és Lupin is elindult, azonban a harmadik csak állt, és nézett előre. Végül megszólalt, mielőtt Rika teljesen eltűnt volna a szekrény mögött.
- Várj! Beszélnünk kell!
- Odafent várnak minket. – Nem állt meg, csak visszaszólt.
Azonban Remus megtorpant és ránézett a másik férfire. Egy pillanatra szomorúság villant a szemében, majd a következőben pedig ismét az a rideg pillantás, amit mindig mindenkinek mutat. A vérfarkas nem is volt benne annyira biztos, hogy valóban látta azt a kis szomorúságot.
Nem sokkal később már mindenki az asztalnál ült és vígan beszélgetett. Rika a Remusnak fenntartott helyen ült le Harald mellé, és halk beszélgetésbe kezdtek. Mikor a két férfi is megjelent az étkező ajtajában, mindenki odanézett, azonban Mrs. Piton tüntetően elfordult.
„Nem tudom miért lett vége ilyen hirtelen,
Pedig nemrég volt, de alig hiszem el.
Olyan jó volt minden a legelején, olyan boldog voltam,
Örültem, hogy láthatlak, de a boldog idők elmúltak.
Nem telik el pillanat, hogy ne gondoljak rád,
Szívemben megmaradnak a csodás éjszakák.
Az a néhány csupán, amit együtt töltöttünk, igaz, nem sok,
De nekem elég volt, hogy bennem mély nyomot hagyjon.”
/ Részlet /
Vacsora után ajándékot cserélt a sokaság. Két ember volt csak maga alatt és Lupin titokban figyelte szenvedésüket. Perselus beállt a sarokba, nem akart véletlenül egy ölelést sem. Rika pedig nem volt megfelelő hangulatban, inkább bevállalta a mosogatást, méghozzá kézzel. Molly felajánlotta a gyors segítséget, de hirtelen ötlettől vezérelve a másik rávágta, hogy szeret két kézzel a konyhában tevékenykedni. Bár ez a kijelentés nem állt messze az igazságtól, hisz szeretett két kézzel aprítani, kevergetni, de a mosogatást mindig varázslat végezte.
A bájital tanár már azon volt, hogy kimenjen a konyhába, mikor hirtelen Hermione elé állt. Egész halkan beszélt, nehogy a többiek meghalják.
- Boldog karácsonyt, Perselus!
A férfi megrökönyödve vette el az ajándékot. Természetesen vett a lánynak ajándékot, de nem gondolta volna, hogy ő is vesz valamit. Még válaszolni is elfelejtett, csak ujjával a fa alja fele bökött, egy hasonló méretű csomagra. Hírtelen nem is tudta, hogy hogyan került oda, amit vett. Biztosan Rika hozta le. Rika… még csak egy fél pillanatra sem tud róla megfeledkezni.
A kis boszorkány boldogan huppant le a fa mellé, és bontogatni kezdte az ajándékot.
„Modern Számmisztika”
Mio mosolyogva fordult mostohaapjához és egy aprót bólintott, jelezve, hogy tetszik neki a könyv. Azonban nem fordult el. A férfi biztos volt benne, hogy a véleményére kíváncsi. Nem maradt más választása, mint kibontani.
„Mérgek és ellenmérgek a XV. Században”
Két percen belül már másodszor lepte meg a kócos lány. Ránézett, de még mindig nem mondott semmit. Mione kissé megdöntötte a fejét, jelezve, hogy véleményre vár. Végül a férfi kíváncsisága győzött, és halkan, hogy csak ők értsék, megkérdezte:
- Hogyan…?
- Dumbledore professzor segített.
- Nagyon kedves. Köszönöm – az utolsó szót szinte már csak tátogta.
A lány barátaihoz fordult, így már semmi sem tartotta vissza, hogy kimenjen a konyhába. Rika nem volt ott, azonban egy árnyékot látott az ablak előtt. Kiment hát a konyhai kijáraton. Rika három lépéssel odébb állt és a fák közé bámult. A hó esett, de a pihék elkerülték a tündért. Egyik kezében egy gőzölgő bögrét tartott, míg mási kezével a domborodó hasát simogatta.
- Meg fogsz fázni.
- Melegítő bűbáj.
- Sajnálom, amit délután mondtam.
- El tudom képzelni. – A nő hangja végig kissé utálatos volt.
- Ne csináld ezt! Mikor elmentél, féltem, hogy bajod esik.
- Ha tényleg érdekelt volna, mint ahogy állítod, akkor megkerestél volna, és a laborban iszogatsz!
- Honnan veszed, hogy iszogattam? – nézett rá megütközve, és közben biztos volt benne, hogy az a nyavalyás vérfarkas elszólta magát.
- Ablakot kellett volna nyitnod, hogy kimenjen az az undorító alkohol szag.
- Megtaláltalak volna?
- Valószínűleg. De még csak meg sem próbáltad.
- Ha délután meghallgatsz, akkor most nem azt kellene találgatnunk, hogy mi lett volna, ha…
- Nincs semmi megbeszélni való azon, hogy mást akartál megfektetni.
- Elég legyen! – Perselus elkapta a felesége karját és maga felé fordította, majd összeszorított fogakkal, szinte suttogva folytatta, nehogy felrobbanjon az idegességtől. – Én csak annyit láttam, hogy bejössz a szobába mosolyogva, majd nekem esel. Mikor kinyitottam a szemem már nem téged tartottalak!
Összetört szív
Szilánkokon lépkedem csendesen,
Mondd merre jársz távoli Kedvesem!
Szilánkokon mik szívemből hullottak,
S kemény betonon sírón kopogtak!
Siratják szerelmem siratják mosolyom,
Mondd, merre jársz Kedves Tiborom?
Kiáltom a neved a néma éjszakába,
A Te kedves Szíved vajon meghallja?
Meghallja hogy miattad könnyeket ejtek,
S lassan minden kedves percet elfelejtek?
Elfelejtem kedves szavaid,
Soha megnem érzett, Édes csókjaid?
Térdelek már a szilánkokon,
S az összetört szívem simogatom.
Mely eltört örökre, itthagyott csendesen,
Épp úgy ahogy Te, távoli Kedvesem!
Könnyeim potyognak a porba hullanak,
S a szilánkokon még egyszer utoljára csillannak.
Majd eltűnnek csendesen, összetört szívemen,
Én meg csak térdelek a vércseppen merengek!
Összetört szívem, sajog a lelkem
S ezért a szerelemért adtam a vérem!
Deák Erika
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
